2014/05/12

Kerékpárral a frontra 1944-ben

kiskunhalasi kerékpárosok történetét feldolgozó könyv anyaggyűjtése során találkoztam az alakulat egykori tisztjével, Néray Vilmos magyar királyi főhadnaggyal. Az akkori riport csupán a "halasi időkre" vonatkozott, így nagy örömmel fedeztem fel az interneten a vele készített életútinterjút.

Katonai pályafutásáról tömören:

1941.08.20-án avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián. A kiskunhalasi 15. kerékpáros zászlóalj 2. századának szakaszparancsnoka lett, majd 1943.01.01-jétől a zászlóalj páncéltörő ágyús szakaszának parancsnoki teendőit látta elt. E beosztásában vonult el a keleti frontra 1944. 06.12-én. 07. 11-én Kossow-nál megsebesült, felépülése után másodsegédtisztté nevezték ki. 1945. december 17-én a Velencei-tó közelében harcoló alakulatától rendeleti úton Németországba vezényelték.1945. 05.07-én esett hadifogságba. 

És íme az életútinterjú katonaéletre vonatkozó része:

"Kétszer pályáztam, a katonaiskolába, harmadikra fel is vettek, és így kerültem a kőszegi cőgerájba. Akkor alakult át cőgerájjá egytől nyolc osztályig, szóval már érettségizhetett, aki odajárt. Egy év múlva azután Kőszegről áthelyeztek Sopronba. Sopronban voltam hét évig a Rákóczi Ferenc Katonai Reáliskolában, ez is teljes egészében bentlakásos iskola volt. Már Kőszegen is beöltöztettek cőger egyenruhába, tehát onnantól kezdve katonák voltunk.

Érettségi után aztán aki akart, az elment, de a többiek, azok mentek a Ludovika Akadémiára. Kitüntetéssel érettségiztem és osztályelső voltam végig, nyolcadikos koromig. Tanulásra nem volt sok időm, mert az osztálytársaimmal mindig foglalkoznom kellett, vagy valamire meg kellett tanítani őket, mivel énbennem a tanárok is és az osztálytársaim is megbíztak. Most is teljes egészében hozzám fordulnak, ha valamelyiküknek baja van, de már sajnos csak hárman élnek.

Cőgeráj



A kőszegi cőgeráj...

A kőszegi cögerájban a felvételi lényegében akkor volt, amikor valaki tízéves korában már befejezte a négy elemit, vagy utána még egy vagy két évet tanult gimnáziumban. Ötvenen voltunk az utolsó fölvételi vizsgán, és én voltam az ötvenedik, akit felvettek. Akkor én már két osztályt elvégeztem a gimnáziumban, így én tudtam a legtöbbet közülük. Kiestem volna, ha nem tudtam volna többet, mint a többiek, mert az apám csak százados volt akkor még, és az ötven jelentkezőből, akik utoljára maradtak összesen még hét embert vettek föl. Na, most ebből a hét jelentkezőből, ötnek a helye kötelező volt, mert például az apjuk mária teréziás volt, stb. Szóval összesen még egy embert vettek fel rajtam kívül, aki nem protekciós volt, még az akkori honvédelmi miniszternek az unokáját se vették föl. Első félévtől kezdve osztályelső lettem, akkor már mindenkit leértékeltek. Vizsgázni kellett, és én értem el a legjobb eredményt, maradtam is végig osztályelső.

Amikor megérkeztünk Kőszegre, már mindenki ott volt. Fölkerültünk ide az első osztályba, az épület felső emeletére, ahol csak az első osztályosok voltak. Mindenkinek megvolt a kis szekrénykéje, azon volt összerakva a ruhája, amit hordott, benn a szekrénykében az összes többi holmi: a fiókban a tisztálkodó eszközök, a legalsó részben a cipők, a középsőben pedig a fehérnemű. Az első este, amikor felpakoltam a ruháimat, bejött egy kiabálós, Kakasi nevezetű felsős cőger; a többiek még nem voltak ott, ő jött rendet csinálni. Végigment és megnézte a zubbonyt, nadrágot, fehérneműt, sapkát, amit szépen elrendeztem. Megfogta az egészet és kidobta az ablakon, le a földszintre, azt se tudtam még, hogy hol kell lemenni értük. Ledobta, mert nem tetszett neki a hajtogatás, meg hát azokkal először ki kellett tolni, akik újak voltak, hát így is volt. Én azért egyszer jól megpofoztam ezt a jóembert, istenesen megpofoztam, mert el kezdett lökdösni a futballpályán, amikor játszottunk, és én akkor szembefordultam vele és kétszer jól pofonütöttem. Az kellett volna, hogy az altiszt ezt szóvá tegye vagy megbüntessen engem, de hát nem tette meg. Megkérdezte ugyanis ott a többieket is, és mondták, hogy belerúgott a lábamba, stb. Ez volt Kőszeg. 

Innen a soproni cőgerájba kerültem. Sopronban apám egyszer látogatott meg, amikor az evangélikus egyház szerint konfirmáltam, egyébként nem voltak ott soha, még az érettségi búcsúztatásomon sem. 

A napunk reggeli csuklóval kezdődött, mi így hívtuk a tornát. Amikor felkeltünk, pillanatok alatt be kellett vetni az ágyat, felöltözni és iszkiri kifelé, sorakozó. Akkor volt egy félóra torna, utána volt a reggeli, egy jó csésze tej vagy kávé és hozzá egy buci. Aztán tíz óra körül volt három elméleti óránk, az után egy harmincperces szünet, ez alatt megkaptuk a tízórait. Ez után voltak a kihallgatások, a szolgálat. Volt, aki a tanterembe, volt, aki a hálóterembe volt beosztva különböző szolgálatokra, ellenőrzésekre, és mindig volt egy rajparancsnoka is mindenkinek, illetve szakaszparancsnoka. Ebbe tömörítették a társaságot, így osztottak be minket. A reggeli tornára például külön volt egy raj, egy osztályban három rajszakasz volt.
Általában ugyanaz volt az iskolában a rendszer, mint a katonaságnál, szigorúan ezen az alapon dolgoztak, és így voltunk mi is beosztva. Első négy osztályban puska nélkül, az ötödik, hatodik, hetedik osztályban puskával gyakoroltunk. A nyolcadikosok voltak a parancsnokok, és mindenütt be voltak osztva az osztályok egy-egy szakaszba. Az ötödik, hatodik, hetedik osztály három szakaszból, kilenc rajból állt egészen katonásan.

Csütörtökön volt még egy sportnap, akkor senki semmi mást nem csinálhatott ebéd után, mint hogy különböző szakosztályokba járt sportolni: volt atlétika, szertorna, mindenfajta vívás, lövészet. Egész délután mindenkinek sportolni kellett. Csapatokra voltunk beosztva: voltak, akik versenyeztek meg mindenféle jobb eredményeket értek el, a lustábbak meg a kevésbé alkalmasak, azok meg össze voltak szedve egy-egy csoportba, és azok külön sportoltak – hát nevettünk rajtuk jókat.

Télen a délelőtti meg ebéd utáni fél-fél óra szünetben mindig óriási hócsaták voltak, és voltak évek, amikor megcsinálták a teniszpályán a korcsolyapályát, akkor mindig ott korcsolyáztunk. Még tízperces szünetekben is elmentünk korcsolyázni, mert az pont ott volt szemben a járóúttal, az épület bejáratánál. Ezt a délelőtti szünetet szigorúan korcsolyázással töltöttük, ha lehetett, végig. Aki viszont büntetés alatt állt, az nem mehetett sehova, se a városba, se korcsolyázni, az csak legföljebb a sportpályán körözhetett, ott kellett sétálni.

Együtt mentünk ki színházba, persze csak az mehetett, aki nem volt büntetésben. Ha volt színielőadás, mindig meg voltunk hívva, hiszen az jó volt a színészeknek is – hát hiába, ha kimentünk, akkor vagy kétszáz-háromszáz gyerek ment és megtöltötte a színházat. Nekünk is kellett valami szórakozás, ráadásul ezt nem mi, hanem az iskola fizette.

Karácsonykor, illetve húsvétkor ment haza az egész társaság; vonatra raktak minket és hoztak be Budapestre. Útközben aki akart, leszállt, a másik Budapestre ment, és ha onnan tovább kellett utazzon, akkor át kellett vegyék addig, amíg ötödikesek nem lettünk. Ötödik évfolyamtól fölfelé már mindenki teljes szabadsággal utazott. Ötödikes korunktól kezdve már az iskolából is kijárhattunk szabadságra, de csak bizonyos mértékig. Aki csak egysávos volt – mondjuk úgy, hogy hármas osztályzatú –, az csak egy hónapban egyszer, a másik, aki már egy szálsáv gombos volt, az kétszer, és akik kitűnők voltak, azok mindig. Negyedikes koromban már minden szombaton, vasárnap és szerdán kimehettem volna a városba, de hát én nem mentem ki. Egyedül amikor a jégpályára mentünk korcsolyázni, akkor szabadon kimentünk mindjárt, amikor lehetett, szerdán, szombaton, vasárnap, a három szabad kimenős napon.

Jó családba kerültem, hát ugye, mit lehet csinálni, jóban voltam az osztályommal is, osztályelsőként nekem volt a legjobb eredményem és nagyon jó tekintélyem volt előttük, nem kellett sokat kiabálni velük vagy veszekedni, vagy pofozkodni, vagy valami ilyesmi. A tanár engem szidott meg, ha néha-néha volt valami ricsaj, és akkor aztán én is próbáltam ebből visszaadni, de hát mindegyikkel jóban voltam, nagyon jó osztályunk volt. Ez általában is egy jó középiskola volt, keményen tartottak bennünket, de sok mindent lehetett csinálni. A tánciskolától kezdve minden volt: lehetett táncolni, hegedülni, klarinétozni, tárogatózni, mindent lehetett. Színház is volt havonként általában egyszer; amikor a színház Sopronba lejött, akkor mindig volt nekünk is előadás, úgyhogy jól éreztük magunkat. 

Tudni tudtuk, hogy háború lesz. Hitlert nem dicsőítették, Mussolinit meg... hát, ha nem is sokra, de mondjuk, tartottuk valamire, mert hát Olaszországban a vendégei voltunk. Háromszor voltam Olaszországban, másodjára kaptam azt a szép arany töltőtollat, akkor harmincan voltunk lent, a trónörökös hívott meg minket. Tízen voltak Nápolyban, tízen Rómában és tízen Milánóban; ekkor ötödévesek voltunk a soproni cőgerájban. Két hétig voltunk az egyik helyen, és akkor az egészet megcserélték, szóval mindhárom csoport volt végül mindenhol. 
Rómában voltunk legelőször. Olaszóráink voltak délelőtt, két óra hosszat ismertette az olasz nyelvet egy tanár, úgyhogy valamennyit tanulni is kellett, azután egy olasz főhadnagy, aki mindig velünk volt, mindenhova elvitt bennünket. Minden napra megvolt a pontos program, hogy hova kell vigyen bennünket, úgyhogy az nagyon rendes dolog volt. Voltunk Milánóban és Nápolyban, fenn a Vezúvnál, anélkül nem tudtunk eljönni. Milánóban pedig kivittek bennünket Svájc-Olaszország határára, amikor épp Mussolini tárgyalni ment a németekkel Svájcba. Tulajdonképpen mi jutalomból voltunk kint, mindhárom katonaiskolából tíz embert jelöltek ki, aki lemehetett akkor az olaszokhoz. A következő évben, amikor az olaszoktól jöttek katonák, már sok ismerős is volt közöttük.
Nem sajnálom, hogy bentlakásos iskolába jártam. Igazság szerint meg kellett becsülni azt a helyet, ahol voltam, hiszen ötvenen voltunk, és felvettek ötöt közülünk. Ugye, hát már ez nagy szó volt, még amikor kicsi voltam akkor is eleve úgy éltem benne, hogy hát ez nem mindegy. Én mindig katona akartam lenni, soha semmi más. Aztán mégis az életem felét, a másik felét nem a hadseregnél töltöttem, de hát az se volt baj, sosem volt bajom senkivel. Én végig kitűnő voltam. A reálgimnáziumok tanterve alapján érettségiztünk, és a püspök jött ki hozzánk érettségi biztosnak.

Ludovika Akadémia


...és a Ludovika

A soproni cőgerájból fölkerültünk azután a Ludovika Akadémiára, ott voltunk három évig. Az Akadémián is kilenc elméleti óránk volt: délelőtt három-három, délután megint három. Itt is volt sport délután, voltak különböző csapatok, akik kijárhattak a magyar vonalra, a felnőtt sportra, és voltak olyanok, akik csak az ifjúsági sportra járhattak ki. Én is kijártam például vívásra, akár azokkal a nagy emberekkel is, akik a magyar bajnokcsapatot képezték – persze minket jól elvertek, de hát nem ez volt a lényeg.
Apám a Jászberényi Kerékpáros Zászlóaljnak volt a parancsnoka (idősebb Néray Vilmos alezredesi rendfokozatban 1939.10.01-jétől 1941.09.01-jéig látta el a jászberényi 9. kerékpáros zászlóalj parancsnoki feladatait – a szerk.) , így én is mindenáron kerékpáros akartam lenni. Az Akadémián aztán nagy nehezen ki is harcoltam, és föl is vettek oda. Ott is végeztünk összesen tizenegyen. Ezen kívül az osztályunkban voltak még gyorsan mozgók, huszárok, ők tizennégyen voltak, a gépkocsizó lövészek pedig hatan. Az osztályunkban, amikor mindannyian ugyanazt tanultuk, összesen ötvenegyen voltunk. Sokszor külön-külön tanultunk, például amikor a kerékpárosokkal kapcsolatos harcászati dolgokat vettük, akkor a kerékpárosok és a gépkocsizó lövészek külön voltak. Ugyanígy sokszor külön tanultak a huszárok és külön a tüzérek, mármint a gyalogos kis tüzérek: nem a rendes tüzérek, páncéltörők és ilyenek, hanem a kis kaliberrel a csapattal együtt dolgozó tüzérek. 

Az Akadémiáról jártunk ki bálokra, és jártunk ki úszni is a Margitszigetre. Volt időszak, amikor én például éjszaka fél tizenkettőkor mentem ki a Margitszigetre, úsztam egy jó félórát, fölöltöztem és visszakutyagoltam gyalog az Akadémiára, az Üllői útra. Nagyon szép épület volt, azt hiszem Zsófia főhercegnő palotája volt a főépület, és utána építettek még tanépületeket hozzá, ezekben voltunk mi hátul a huszárokkal együtt. Az Akadémia ideje alatt öttusáztam. A futást meg a lövészetet tudtam magam gyakorolni; apám adott nekem lőszert, rengeteget, elpuffogtattam, de hát hiába, ezt gyakorolni kellett. Az úszás miatt pedig mi, a három öttusázó minden reggel hat óra helyett ötkor keltünk és gyilkoltuk magunkat egészen hat óráig. Utána fölöltöztünk, fölmentünk az osztályunkba, mentünk a többiekkel gyakorlatokra. Az osztályokban nyolc órakor kezdődött a tanítás, addig mindenütt csukló volt – mondjuk mi, sportolók nem csuklóztunk, mert mi kisportoltuk addigra magunkat. A vívásra voltak még különóráink, úgyhogy nekem nem volt időm arra, hogy fussak a lányok után, hiába, nem volt, nem ment, mindent nem lehet csinálni. 

Az Akadémiáról nem kellett, hogy hazajárjak, mert apámék az első esztendőben itt laktak fönt Pesten. Aztán apám elkerült a frontra és egyéb mindenféle beosztásba. Ekkor anyám feljött ide, így apámat is meg tudta mindig látogatni, mert ő akkor leginkább az esztergomi katonai kiképzőtáborban volt. Eltelt ez a három év is, 1942. június 18-án hadnaggyá avattak engem a Ludovika Akadémián.

Világháború

Vártuk, hogy minél korábban vége legyen az iskolának és mehessünk ki az alakulatainkhoz. Közben tört ki a háború. Az alakulatot kivezényelték a frontra, ki kellett velük együtt mennünk. A fronttól én igazság szerint nem voltam megijedve, és különösebb terveim se voltak még ezzel kapcsolatban, mert éppen hogy csak kikerültem az Akadémiáról, amikor odakerültem.

Az Akadémiáról Kiskunhalasra kerültem az egyik évfolyamtársammal együtt. Ő átkerült az egyik századhoz, én a másikhoz. Itt volt még egy másik, egy évvel fiatalabb iskolatársam is, a Szigetvári Jóska, ő hozott ki engem később a népbírósági tárgyalásról. A zászlóalj akkor jött haza Kiskunhalasra a frontról, amikor mi bevonultunk a zászlóaljhoz. Ők másnap mentek szabadságra és minket, kettőnket otthagytak, hogy hozzuk rendbe a laktanyát. Amikor hazajöttek a szabadságról, akkor elkezdődött az újonc kiképzés. Mielőtt az újoncozásra került volna sor, kaptam egy másik feladatot is, az öreg póttartalékosokkal kellett foglalkoznom, meg kellett tanítanom őket az új fegyverek használatára. Volt köztük negyven éves is, volt belőlük egy század, nagyrészt nyomorékok voltak; velük kellett foglalkoznom igazság szerint egészen addig, amíg vissza nem jöttek a többiek a szabadságukról. Ekkor lejárt ezeknek az öreg póttartalékosoknak is az idejük, és akkor mindjárt elkezdődött az újonc kiképzés. Az újonc kiképzés egy jó félévig tartott, és mivel az enyémek lettek a legkitűnőbbek, így én lettem a megüresedett páncéltörő ágyú szakasz parancsnoka, vagyis a tacskók, tisztek, önálló szakaszparancsnoka. Teljesen az én kezem alá került ez a szakasz. Ez volt 1942-ben, azt hiszem 22 éves voltam ekkor. 

Kiskunhalason sokáig voltam, mivel először ugye, az öreg pótkatonákkal foglalkoztam, aztán egy újonc szakaszom volt, és végül páncéltörőágyús szakaszparancsnok lettem, úgy is mentem ki a frontra. Közte a két év alatt, ami még volt, addig én voltam a tisztes iskola oktatója. Azt mondták, hogy azt taníthatok, amit akarok. A németek leírták, hogy mit kellene csinálniuk a katonáknak, hogy kibírják a Szovjetuniónak a hadseregét, ennek alapján, adtak nekem egy könyvet, hogy így képezzem ki a katonákat, szegényeket. Agyonsportoltuk magunkat. Nagyon kevés idő volt arra, hogy felkészüljünk, hogy hogyan is legyen minden. Azt hittük, megnyerjük a háborút, persze nem így lett.

Apám csináltatott két ládát – még Székelyudvarhelyen, mielőtt az első világháborúba elindultak –, és ebből volt egy nálam Kiskunhalason. Azt megraktam ruhákkal, csizmákkal meg mindennel, ami katonai felszerelésem volt, és megkértem a szomszédasszonyt, hogy rakassák föl a padlásra, merthogy jöttek a szovjetek. De hát azok megszagoltak mindent, az utolsó darabig mindent végigjártak, úgyhogy amikor lementem a holmimért, akkor láttam, hogy mindent elvittek. Volt egy pár fehér íróasztali készletem fehér márványból, azt elástuk, de hát még annak a felét is kiásták, úgyhogy csak egy-két darab maradt meg belőle. A legényemet – aki vigyázott az alatt az idő alatt a dolgaimra, amíg én nem voltam ott –, őt is elvitték később katonának, úgyhogy minden őrizetlenül maradt. Az is lehet, hogy ő, ez a szlovák gyerek is sok mindent elvitt, de legalább használta egy ideig. Úgy tudom, hogy aztán meghalt, elesett valahol. 

Luniniecben szálltunk le a vonatról, ez volt az első állomás, ahova vezényeltek minket, ott voltunk körülbelül egy hétig. Onnan vezényeltek ki bennünket az oroszok ellen, először a motorkerékpáros századot, aztán a másik két századot egy német ezred kötelékében. A németek voltak a főparancsnokok egészen addig, amíg eljutottunk a Pripjaty mocsárig, ott aztán megállt az egész társaság.Ott hívták meg a németek az ezredparancsnokunkat és két századparancsnokunkat; én kísértem még el őket a németekhez. Emlékszem, ott egy nagyot ittak a németekkel és jöttek haza. Az öreg Bresztovszki volt a parancsnok, a két század parancsnoka pedig Páldi Géza és Solymosi. Nem sokkal később bevetettek minket egy társaság ellen, ott elesett Páldi Géza, és alig maradt valaki.


Mi nem mentünk be egészen a Priprjaty mocsárba, mert fölgyújtották mögöttünk a falut az oroszok, és az úgy égett, mint a zsír. Visszafele jövet, ahogy jöttünk az országúton, egy páncéltörő ágyúval megállítottak minket; egy fiatalember meghalt mögöttem, én is kaptam egy szilánkot. Mi visszahúzódtunk Luniniecbe – három géppuskánk meg egy ütegünk volt, a zászlóaljparancsnok parancsnoksága alatt haladtunk –, ők szép lassan, lépésről lépésre jöttek utánunk, mert az erdő, ahol keresztül kellett volna mennünk, az egy partizán tábor volt. Mi a tűz elől bejöttünk az erdőbe, és ott is maradt vagy százötven gépkocsi. Sebesülten, hátrahúzódva felépítettük a többieknek az utat, hogy egyáltalán a patakon át tudjon jönni, aki még megmaradt. Így is a zászlóaljnak a fele ottmaradt az erdőben, hogy aztán őbelőlük ki maradt meg, ki nem, azt nem tudom. De hogyha nem lettem volna sebesült, akkor egész biztosan ott maradok én is. Szerencsém volt, hogy valaki megsebesített, így felkerültem egy sebesültszállító teherautóra. Ilyen is volt. Ott maradtam a zászlóaljnál körülbelül ötven napig, akkor járt le a kötésem. Egészen addig ott voltam, amíg haza nem vezényeltek. 

A németek Varsó közelébe vezémyeltek és ott helyeztek el minket hadállásokba. Varsó körül volt szintén két hadállás – Varsó innenső és túlsó szélén –, és egy harmadik a határban. Ott voltunk mi másfél hónapig. Óriási dolog volt, amikor a németek elkezdték a lövöldözést éjszaka kilenc órakor – egy tűzáradat volt az egész. Óriási nagy tűz volt akkor Varsóban minden este. Körülzártuk az egész várost, a lengyelek bent voltak a tűz közepében, de hát elég nagy ez a Varsó.Én voltam az összekötő és felderítő a zászlóaljnál, mert hát embereim nem voltak, úgyhogy sántikálva elmentem felderíteni. Három ember volt, aki közvetlenül alám került: a motorvezető, egy ember a gépkocsin, egy hátul a hátsó ülésen, én pedig a csónakban utaztam. A motorvezető kivételével – mert az nem hagyhatta el a posztját – ezek a legények gondoskodtak arról, hogy legyen szállásunk, legyen ennivalónk, úgyhogy ez a kettő mindig váltogatta egymást, néha nélkülük indultunk el. Állandóan felderítésre jártam éjszaka, illetve amikor szükség volt rá, emellett összeköttetést kellett tartanom a németekkel, mert ők voltak a dirigens parancsnokok a területen, ahova ki voltunk vezényelve. 

Széles út vezet keresztül Varsón, meg mellette is több ilyen összefutó betonút. Egyébként Lengyelországban nyakig lehetett süllyedni a sárban, úgyhogy nagyon meg kellett nézni, hogy az ember merre indul, merre fut. Hát ott eleget mentünk, főleg motoron, oldalkocsis motorkerékpárral. Azután egyszer voltam még bent Varsóban, amikor már az oroszok kiszorították félig-meddig a németeket, mert ki kellett hozzak egy magyar nőt – nem tudom, hogy maradt ott.

Amikor engem a frontról hazaindítottak, nem találták a régi gazdámat, Bresztovszki ezredest, mert egyszerűen eltűnt valamerre, volt ilyen a háborúban – fent voltak valahol a Felvidéken. A minisztériumban azt mondták, hogy Bécsben vannak, aztán Bécsből elmentem Breslauba, onnan pedig egy kiképzőtáborba, ami egészen addig tartott, amíg az oroszok be nem jöttek Magyarországra. Akkor visszahoztak minket ide, Kecskemétre. Kecskemétről jöttünk aztán le délre, Kiskunhalasra, ott voltunk körülbelül nyolc óra hosszat, és akkor máris ott voltak az oroszok rajtunk. A szomszéd faluban, ahogy ment haza az egyik század, a század parancsnoka, Soproni Karcsi kapott egy lövést, súlyos koponyasérülése lett, de még Pesten találkoztunk vele – még rokkant volt. 

Kecskemétről indultunk mindenfelé, a Duna-Tisza közé az oroszok ellen, mert amikor mentünk le, akkor már beléjük ütköztünk. Ott lent voltunk egy jó darabig, aztán az oroszok szorítottak bennünket állandóan visszafelé. Már Gyula felől mi oroszokba ütköztünk, és ahogy mentünk tovább, az Alföld másik városában, Kecskeméten túl is beleütköztünk az oroszokba. Orosz repülők is próbáltak leszállni, akkor azokkal kerültünk harcba. Felderítést csináltunk egészen végig, amíg Magyarországon voltunk, azután az Alföldről egy új alakulattal Németországba mentünk ki, úgyhogy nem volt megállás."